Simon Lehel - Az SA-legények és a melegholokauszt

LoveTube

Keresés

Látógatói statisztika

	Ma:	26
	Tegnap:	91
	Ezen a héten:	117
	Ebben a hónapban:	1580
	Összes:	217796

Könyvajánló

Simon Lehel - Az SA-legények és a melegholokauszt

Ne felejtsük el, hogy már 1944-ben M. Horkheimer és T. Adorno „A felvilágosodás dialektikájá”-ban (1) egyértelműen társadalom- és kultúrtörténetileg kimutatták, hogy a holokauszt nem ellenképe a modernitásnak, a felvilágosodásnak, hanem nyílt és dialektikus következménye.

Nem lehet azzal érvelni – mint azt Heller Ágnes teszi – hogy itt egy totális irracionális „fejreállás” történt, amelynek nincsen semmilyen kontinuitása – ez egy naív szentimentális gondolat. Természetesen a holokausztot számos szempontból lehet vizsgálni, én most arra az egyszerű jelenségre mutatok rá, miszerint a melegholokauszt soha nem jött volna létre a kollektív homoszexuális náci férfiszövetség („Männersbund”) nélkül, hogy aztán önmaga egyéneit destruálja.

Itt is azt az elvet követem, hogy egy komplex társadalmi, kulturális, szociológiai-pszichológiai jelenséget kifejezetten a homoszexualitás szempontjából mutatok be; mivel így is lehet: ez bizonyítja, hogy a kollektív homoszexualitásnak milyen szerepe van adott korszakokban, tradíciókban; akár az ógörögöknél, akár a melegholokausztban stb.

A klasszikus görögségnél láttuk – a Nietzsche-i metaforikával élve – hogy ott az apollóni elv egyéni volt, ez biztosította az egyéni hérosz társadalmi felemelkedését, a kollektív ritualizált dionüszoszi elven keresztül. Végül is ez megfelel Nietzsche „A tragédia születése” c. műve konnotációinak.

Nézzük meg, a nácizmus mindennek totális adverze; de mindennek logikus következménye. Itt ugyanis az egyéni, az apollóni elv válik kollektívvé (feltétel nélküli nyáj, feltétel nélküli csapat), míg az egyéni válik dionüszoszivá, ugyanid az apollóni egyén nics megszemélyesítve. Ő a kollektív „Apollónhoz” tartozik: az „Apollónnak” szüksége van a csoportkohézió meleg szociokarakterére, de – éppen ebből kifolyólag – a meleg egyént üldözi és a meleg egyéntől tagadja meg az individualizáció jogát, abból az egyszerű elvből kiindulva, hogy a kollektív meleg csoportkohézió legitim, de bármilyen meleg individuációs identitás már egyenesen „fertőző bűn”. Gondoljunk Kraeppelin-re[2], ugyanis ő, a pszichiátria atyja fogalmazta meg azt a fertőzés-modellt, amelyre az egész náci ideológia épült. Leegyszerűsítve: melegség = népesedés-gátlás. De nézzük meg, mennyire szerves volt ez egy kollektív meleg SA közösségben. Ez a meleg szociokarakter nélkül nem létezik, de saját – mind az egyéni, mind a szociokarakterisztikus melegségét szociálisan elítéli: az egyéni meleg hübrisz addig legitim, amíg a férfiszövetséget fenntartja (a 20-as években az SA-ról köztudott volt a homoszexualitás), de amikor a melegkarakter attraktivitása, autonóm autoritásigénye előjött volna mint egyéni „Apollón”, egyéni meleg – pusztulnia kellett. A meleg közösség tagadta a meleg egyén egyéni melegségét az egyénből, illetve az egyént a melegségből (talán ez a leglényegesebb), s így kollektíve is ez lett egy kollektív meleg abjekció tárgya: a közösségi melegség az egyén tükörabjektív ellentéte, s így az egyéni szinten megjelenő melegség abjektív tagadása. Itt az abjekció joga a közösségé, azaz totális adverze az ókori görögségnek. Azaz nem mutatható ki semmilyen olyan minta, amely az individualizált hérosz értékeihez vezetne; a hérosz a kollektív hübrisz… (Talán ezért idegenkedtek a hübrisz némely ilyetén megnyilvánulásától a görögök, és ezért riutalizálták ezt a jelenséget, és talán azért, mert ebben az esetben már nem lehet beszélni semmilyen egyéni karakterisztikus melegségre konvertálható csoportértékről; míg láttuk, ez a görögöknél központi helyet foglalt el.)

Ne felejtsük, ilyen tálalásban szükségszerű, sőt funkcionális volt a „hosszú kések éjszakája”, az Ernst Röhm-mel való hitleri leszámolás; de az SS még 1938-ban is kifejezetten küzdött a „saját homoszexualitásától való megtisztulásért”. Az egész melegholokauszt irányítója az SS-führer, Heinrich Himmler volt. 1938-ig még létezett egy külön meleg koncentrációs tábor,[3] Lichtenburg, utána már egyenesen Auschwitz-ba mentek a transzportok.

A fenti szociodinamikai elemzésből már szinte egyértelmű a Hartner-i homofóbia-antiszemitizmus (xenofóbia) összekapcsolás, ahol is a célpont a minden rossz okozója, a „meleg zsidó”[4] volt. Tulajdonképpen láthatjuk, hogy ez egy egyszerű behelyettesítés a fenti struktúrába a melegholokauszt szemszögéből, ugyanis akinek bármilyen nemkollektív-egyéni arca van, amely nem a közösségi hübrisznek és ezáltal a kollektív hérosznak van alárendelve, annak pusztulnia kell. Bármilyen morbid ezt állítani, ez egy pszicho- és szociodinamikai törvényszerűség volt a kollektív tükörabjekció szabályai alapján. De mennyivel inkább kellett pusztulnia annak az entitásnak és identitásnak, amely kollektív hordozója volt a nácizmus belső struktúrájának, a Männersbund-nak, és ezért egyéni megjelenése veszélyesebb volt minden idegen elemnél, hiszen ez a közösséget destruálta fenti náci koncepció alapján. Ez az entitás és identitás a melegség.

Nagyon érdekes az a jelenség, miszerint a meleg művészeket a nácik sem tudták „megfelelő sebességgel” likvidálni, ugyanis túlzottan szem előtt voltak. Erre utal Himmler külön rendelete 1936-ban[5], miszerint a meleg művészeket csak fokozatosan lehet kivonni a forgalomból és csak Himmler személyes engedélyével lehet deportálni őket, hogy ne keltsenek feltűnést.

És egy nagyon érdekes adalék: Hitler úgy akart leszámolni az engedetlen katolikus egyházzal, hogy annak saját kollektív homoszexualitásával támadta meg nyíltan az egyházat: ezek voltak az ún. „kolostor-perek”.[6] Természetesen ezek dupla emberi borzalmait is fel kell tárni. Annál is inkább, mivel két kollektív homoszexualitás-tradícióról van szó, amelyek közül ráadásul az egyik tömeggyilkos és elpusztítja a másikat, míg a másik az agapé homoerotikus szeretete által is meghatározott; egy olyan érdekes mozzanata a 20. századnak és a homoszexualitás-kutatásnak. Itt ugyanis két különböző closet berendezkedésű, szociokarakterisztikus melegség nyilvánosan konfrontálódik, mégpedig az egyik nyílt homofóbiája (amely láttuk, közösségi closet-jéből származik, és ez paradoxon, de sajnos valóság) pusztít el egy olyan évezredes homoszexuális kulturális tradíciót, ahol a closet-nek univerzális altruista (agapé) funkciója van…

Talán kitérhetünk arra, hogy milyen óriási tévedés XVI. Benedek pápa 2006. január 25-i enciklikájában[7] az az állítás, miszerint az erósz a modern korra jellemző. Láttuk és látni fogjuk, hogy az erósz szakralitása mind a melegholokausztban, mind a kortárs filmekben megsemmisül. Így akár a modern homofóbia, akár a modern szexuális szabadság adverze az erósz ógörög eredeti, társadalmilag transzcendens megnyilvánulásának: és itt a homofóbia és a szabaddá vált szexualitás nem két különböző fogalom. A legextrémebb példa erre a nácizmus, ahol a nyílt szexualitás válik a melegüldözés alapjává. Talán azt is mondhatjuk, hogy a modernitásnak nincsenek meg azok a rituális keretei a nyitott meleg szexusra, amely az ógörögöknél a teljes társadalomban (ld. Phaidrosz) legitimálta ezt. A nyitott meleg szexus mindkét korban valóság, de ami a Phaidrosz-ban a legfőbb férfierény, az így válik a modernitás homofóbiája által a promiszkuitás vádjává. (A jelenség maradt, a szociokultúra kicserélődött, és másképp nevezzük ugyanazt.)

Tulajdonképpen bármilyen furcsa, a Nietzsche-i ógörög melegeszmény válik a nácizmus és a melegholokauszt legfőbb kritikai forrásává…

Érdekes biológiai tény, amit a II. Ciklusban tárgyaltunk, miszerint a melegség „kakukktojás-elvű” öröklődése feleslegessé és értelmetlenné tette volna a melegholokausztot, hiszen nem a kraeppelini pszichiátriai elvű náci ideológia, a „fertőzésmodell” termelte volna újra a melegséget, amely gázkamrákban kiírtható lett volna, sokkal inkább az a cseles genetika, amelyet még 2008-ban sem értünk teljes rendszerműködésében.

Post Scriptum: Egy kis „képi megjelenítés”

Ismerjük a klasszikus melegregényt, Oscar Wilde „Dorian Gray arcképé”-t[8], ahol az ifjú huszonéves biszexuális lefesteti magát és – a la Narkhisszosz – féltékeny lesz saját megmaradó fiatalságára, míg ő testileg, szellemileg, lelkileg öregszik. Azt kívánja, bárcsak a kép öregedne és nem ő. Egy idő után túl van tisztán naív autoritáskorszakán egy csomó különböző szexuális tapasztalattal; és abszurdum, a vágya teljesül, ő nem öregszik, csak tapasztalatilag, de a kép elkezd öregedni. Ekkor szembesül azzal a tükörabjekcióval, hogy a kép valóságosan mindent tapasztalt, ami az övé és ő fiatalságában abszurd. Fiatalságát megtartva elrejti a képet, de ehelyett a kép kezd el destruálni… Ez egy tipikus melegtörténet, többször is elő fogom hozni, mint abjekció-tükörabjekció együttes rendszereit, de most nézzük meg mindezt konkrétan a melegholokausztra:

Itt a végképp személytelenné vált arckép, amely nem képes öregedni, kollektíven pusztítja a realitásában és individualitásban megjelenő melegséget mint egyént. Oda-vissza játszhatunk a tükörabjekciókkal, talán ez a melegség legkomplexebb szimbolikája mind kollektíve, mind egyénileg, de talán nem is annyira elavult: ugyanis Fidel Castro állítólag ma is létező meleg koncentrációs táborát (ahogy azt a Kubából elmenekült író, Reinaldo Arenas Mielőtt leszáll az éj c. regényében leírta)[9], éppen Ifjúság-szigeteknek hívták. Mi ez, ha nem az örökké fiatalként maradó kép tükördestruálása magával a melegséggel. Mondhatjuk, hogy a melegholokauszt abszolút áldozatai voltak a melegek, de a heteroszexuális társadalom kollektív melegségigényéből kifolyólag, amely a fentiek alapján nem különböző jelenség a homofóbiától...